Sífutás
Férfiak 50 km
Történet Már a kezdet sem szokványos. Nem Görögországban ringott a
bölcsője, jóllehet a síléc az emberiség ősibb közlekedési találmánya, mint a
kerék. A kutatások szerint mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtt az Altáj-hegység,
a Bajkál- és az Onyega-tó környéke lehetett a sí őshazája. Az Ázsiából
vándorló nomád törzsek "hozták" aztán magukkal Európába, ahol
elsőül Skandináviában honosodott meg. Az ősi forma - a hótaposó kerek hótalp - az
előrehaladást szolgálva módosult: megnyúlt és hátrafelé keskenyedett. Az
elejét felkunkorították, hogy ne merüljön a hó alá, a keskenyedés
ellensúlyozására pedig egyre hosszabb lett. (A karéliai lécek például 250-280
cm-esek voltak.) Évezredeken át csak járásra és futásra használták, mígnem a
norvégok rájöttek, hogy alkalmas dombhátakon ugrani is lehet vele.
Évszázadokon át azonban közlekedésre, vadászatra, valamint nem ritkán
háborúskodásra használták Skandinávia népei. A múlt század második felében (a modern sportmozgalom
világjelenséggé válásával párhuzamosan) a sport, a vetélkedés eszközévé
kezdett válni. Az 1870-es évektől gomba mód alakultak meg a síklubok Norvégia
szerte és a sísport úttörői egyre gyakrabban mérték össze tudásukat hivatalos
versenyeken. A világ figyelmét azonban a hírneves sarkkutató, Fridtjof Nansen
teljesítménye terelte Norvégia nemzeti sportjára. A fiatal norvég utazó
expedíciójával 1888-ban kelt át Grönland jégárakkal, hóval borított
sarkvidéki fennsíkjain. Nem kis mértékben "Paa Ski over Grönland"
c., 1890-ben megjelent könyve hatására hatalmas síélet kerekedett
Európa-szerte. Fejlődés A századfordulóig a síelés technikája és vele párhuzamosan a
felszerelés formálódása évezredes - tempójú, lassú haladással döcögött a
skandinávok "sí-tökélyéig". Ezután már szinte követhetetlen
tempóban fejlődik egészen napjainkig a mozgásvégrehajtás és a felszerelés
egyaránt. Legjelentősebb fejlődés a három szakág, a sífutás, ugrás és
lesiklás kialakulása az ősi mozgásformából. Ez utóbbi megjelenése a síléc
Közép-Európába kerülésének a következménye. Az Alpok meredek lejtőire a norvég sítechnika és a létrahosszú
síléc alkalmatlan volt. (Az évszázadokig sík terepen viruló skandináv
síkultuszt a lilienfeldi földbirtokos, Matthias Zdarsky adaptálta a meredek
alpesi lejtőkre. Saját elképzelése és tapasztalatai alapján fabrikált magának
felszerelést és munkálta ki az alkalmas - a rá jellemző (hosszú) egybotos -
sítechnikát.) Aztán hosszan jöttek az úttörők, akik egymással versengve
fejlesztették a felszerelést, csiszolták a sítechnikát. Nagy szerepet játszott a sízés elterjedésében, hogy
Európa-szerte a háborús készülődés részévé is vált. A fejlődés mozgatórugója
mégis elsősorban a versenyzés volt. Ennél a gondolatnál kell megjegyezni,
hogy a kedvtelésből (tehát nem versenyszerű) sízés alapvetően eltávolodott a
versenytechnikától. A kedvtelésből síző feladata - szemben a versenyzővel,
akinek a lehető legrövidebb idő alatt kell lesíznie a kapukkal kijelölt
versenypályán - , hogy a terep-, időjárási- és hóviszonyoknak (a
szituációnak) megfelelően, saját sítudása és fizikai állapota
figyelembevételével a legnagyobb biztonsággal lejusson a sípályán. Látnunk kell azonban, hogy jóllehet a szabadidős sízés
alapvetően elvált a versenyszerűtől, annak hatásától azonban nem
függetlenítheti magát. A versenysport technikai előrelépései és ezzel párhuzamosan
(vagy azt megelőzve) a felszerelés - időnként forradalmi - technikai
változásai természetesen (ha több-kevesebb késéssel is) eredendően ösztönzi a
síelés technikájának és a síoktatás módszertanának átalakulását-megújulását.
Legutóbb a héjszerkezetű síléc, majd éppen napjainkban a kanyarsí
(túlhangsúlyozott piskótaformára épített, "ívelés-barát" eszköz),
az utóbbi évek technikai csodája keveri-kavarja a sízés technikai és üzleti
oldalát egyaránt. Szabadidős sízés A síelés népszerűsége a századfordulótól Európa-szerte
nőttön-nőtt. Részben mert csodálatos érzés a havas lejtőkön tempót és irányt
uralva siklani, jelentős részben pedig azért, mert (a sífutással ötvözött
lesiklás) a téli harcászat nélkülözhetetlen eszköze, ezáltal kiképzési, sőt
iskolai oktatási anyag is lett egészen a II. világháború végéig. (A szorosan
vett alpesi országokban még ma is az.) Eközben a tehetősek "úri
passzióját" meghaladva a polgárosodó Európa egyre jelentősebb idegenforgalmi,
üdülési céljává-eszközévé vált. A század második felétől aztán járványként
terjedt el világszerte a szabadidős sízés. Egyúttal az idegenforgalom egyik
legjelentősebb tényezőjévé vált a síüdülés, vagy másként síturizmus. A szabadidős sízésben elsősorban az un. lesiklás vált
népszerűvé, csak a század utolsó harmadában fejlődött - hazánkat kivéve -
hasonlóan tömegessé a sífutás. A gravitáció "hajtóerejére"
alapozott, bonyolult mozgássorokból álló lesiklás, amit eredetére utalóan
alpesi ágnak is neveznek, lényegesen nehezebben tanulható és költségesebb is
mint a sífutás. Nálunk Akkoriban még nem maradtunk le. Chernel István kőszegi
ornitológus, aki munkássága során kapcsolatba került Nansennel is, olyannyira
a sízés szerelmesévé vált, hogy 1892-ben Kőszegen - hazánkban elsőként -
bemutatta "hódeszkás" tudományát. Sőt 1896-ban megjelentette A
lábszánkázás kézikönyvét, az első magyarnyelvű és -szerzőségű kiadványt. Miközben a nagy sínemzetek a verseny- és tanulópályákon
egyaránt kitartóan vetélkedtek, addig a 70-es években hozzánk nemcsak az
olajválság "gyűrűzött" be, hanem a síelés világméretű divatjának
lavinája is átsöpört rajtunk. Nálunk is új lendületet vett a túrasízés
fejlődése. (Értelmezésem szerint a síturizmus a nem versenyszerű sízést
jelenti. Ennek két ága a lesiklás és a sífutás. Új lendületről kell szólni,
mert a század első felében a sízés már példamutatóan népszerű volt
hazánkban.) Nőtt a szabadidő, gyarapodott a vásárlóerő. Egyszerre csak nagyon sokan szerettek volna megtanulni sízni.
Hazánk földrajzi adottságai köztudottan nem ideálisak (a lesikló jellegű)
síeléshez. Ennek ellenére napjainkban nálunk is több százezren hódolnak ennek
a csodálatos sportnak. (A szakemberek szívesen emlegetik a félmilliós
számot). Csakhát a zömük értő irányítás nélkül, a síkultúrát
megbízhatóan közvetítő, képzett oktató nélkül szerzett ebben a roppant
bonyolult sportágban több-kevesebb jártasságot. Olyan is a hazai síkultúra. Szabályok
Sível mindenféle terepen, le
vagy fel, sima felületen vagy lejtőn megfelelő hóviszonyok között gyorsabban
lehet haladni, mint gyalog. Ez a fölény azonban csak a gyakorlott sízőre
vonatkozik, mert a helyes technika elsajátítása sok gyakorlást kíván. A kezdő síző először sík
terepen a sível való járást sajátítja el. Mozgásának jellegzetessége: lábát -
emelés nélkül - felváltva előrecsúsztatja. Az ugyan csak felváltva - a lábbal
ellentétes oldalon - előrelendülő kar munkája, a bot letűzése révén, a
járásnál támasz szerepet tölt be. Futásnál - ugyancsak váltakozva
- a hátul levő lábbal végrehajtott erőteljesebb elrugaszkodás az elöl levő,
ún. csúszó lábon hosszabb siklást eredményez, amit a karlökéssel befejeződő
munkája is növel. A leírt mozgást a sífutó - a
terepnek megfelelően - más lépéskombinációkkal váltogathatja. Például: egyidejű,
ún. páros botlökéssel - lépés nélkül - csúszik mindkét lécen állva, vagy a
páros botlökések között egy vagy két csúsztatott lépést tesz stb. Az erősebb emelkedőt a síző a
fenyőfa ágaihoz hasonló lépésekkel küzdi le. Ilyenkor szembe fordul az emelkedővel,
és a lécek elejét ék alakban szétnyitja. A sarkak közel kerülnek egymáshoz, a
törzs előredől, a testsúly először a bal lábon és a jobb boton van, majd
lépésváltásnál fordítva. Hosszú, meredek emelkedőn cikcakk nyomon haladva,
vagy a lejtőn keresztbe állva, oldalt lépegetve jut fel a síző. A lesiklásnál a
legcélravezetőbb a bokában, térdben és csípőben enyhén hajlított alapállás,
amely a terepegyenetlenségek kirugózására és a szükséges,
irányváltoztatásokhoz legalkalmasabb kiindulóhelyzet. A siklás sebessége
alacsonyabb - kisebb légellenállást okozó - testhelyzettel növelhető. Fékezni
a legbiztosabban hóekézéssel lehet, amelynek technikai lényege: a síző a
lécek belső élén siklik, miközben helyzete ék alakot vesz fel. A lécek hátsó
végei eltávolodnak, az eleje viszont egymáshoz közeledik. A fordulást
legegyszerűbben támasztott ívvel végzik. A lesiklás magasabb fokán a
haladó síző vagy versenyző nagy sebességgel végez fordulatokat. A párhuzamos
lécekkel végrehajtható irányváltoztatás- hoz a térdből hajlított lábaknak a
léceket elforgató mozgása és a testsúlynak a mindenkori ív külső lécre való
gyors áthelyezése szükséges. A síugrás kívánja a legnagyobb
bátorságot, és a leglátványosabb versenyszám. A síző szinte repül a
levegőben. Az ugró a kis tanulósánctól azonban nagyon sok edzéssel,
fokozatosan jut el a középsáncon át a nagysáncig, esetleg az óriássáncig. Ez
utóbbin végrehajtott ugrást már nem is síugrásnak, hanem sírepülésnek
nevezzük. Az ugrás részei: a nekifutás, az elugrás, a légmunka, a talajfogás
és a kifutás. Az ugrás hossza a megfelelő időben és irányban végrehajtott
erőteljes elugrástól és jó légmunkától függ, de erre csak a biztos
talajfogást elsajátított versenyző képes. Ez utóbbi tehát az eredményes sí-
ugrás kulcsa. A síugrásban is - mint minden sportágban - állandó a fejlődés.
Vajon hol van a sírepülés végső határa? - kérdezik sokan. Ajelenleg
nyilvántartott leghosszabb ugrást - 165 métert - a jugoszláviai Planicán M.
Wolff az NDK versenyzője érte el 1969-ben. A síversenyek fajtái: lesikló-,
műlesikló-, óriásműlesikló-, futó-, ugró-, északi és alpesi összetett
versenyek. A futóversenyek távja felnőtt férfiak részére általában 15, 30 és
50 km, a nőknél 5 és 10 km. A váltófutás távja 4 X 10 km (férfi) és 3 X 5 km (női).
A legfiatalabb sífutó versenyszám a biatlon, ami sífutásból és céllövésből
áll. A futó- és ugrószámokat együttesen északi versenyszámoknak nevezik,
mivel elsősorban az északi (norvég, svéd, finn) népeknél honosodtak meg. Az
északi összetett verseny rövid távú (15 km-es) futásból és ugrásból áll. A lesiklásnak három fajtáj a
van : lesiklás, műlesiklás és óriásműlesiklás. Ezeket a számokat összefoglaló
néven alpesi számoknak nevezik. Az alpesi összetett verseny a felsorolt három
számból áll. Fontosabb szabályok.
Futóversenyen a sízők nem hagyhatják el a kijelölt pályát, amelyet végig
idegen segítség nélkül, felcsatolt sível kell megtenniük. Az indítás egyenként vagy
párokban, váltófutásnál közös rajttal történik. A lesiklás leglényegesebb
szabálya. A versenyzőknek úgy kell a pályán végigmenniük, hogy minden
irányjelző kapun (röviden: kapu) áthaladjanak. Kapu kihagyásáért a versenyzőt
kizárják. A műlesikló- és óriásműlesikló verseny szabályai hasonlóak. (Az
áthaladásnak egyébként úgy kell történnie, hogy a versenyző mindkét kötése -,
amelyekkel a lécek a lábához vannak erősítve a kaput jelző póznák között
kerüljön át. Ebben az esetben a kapupóznák döntése nem számít
szabálytalanságnak!) A síugrásnál általában minden
versenyző két ugrást hajt végre. (Ha esetleg három ugrást engedélyeznek,
akkor is csak a legjobb kettőt értékelik.) Tilos a nekifutás gyorsítása
érdekében idegen segítséget igénybe venni. Azt a versenyzőt, akinek kellő
gyakorlata, biztonsága nincs, az első ugrás után kizárhatják a küzdelemből. Az északi összetett versenyt
két nap alatt kell lebonyolítani. Ennek első napján a sífutást, a másodikon
pedig az ugrást rendezik meg. Az alpesi összetett versenyeknél a különböző
versenyszámok sorrendjét a versenykiírás határozza meg. Sífutó- és lesiklóversenyeken
az időeredmény dönt. A műlesiklóversenyeken a két futam idejét összesítik és
így állapítják meg a végeredményt. Az ugróversenyek sorrendjét pontozással
határozzák meg. Az eredmény kétféle pontszámból tevődik össze: távolsági (az
ugrás nagysága alapján) és minőségi (technikai, vagyis a kivitelezésért
kapott) pontszámból. Az északi és az alpesi összetett versenyben a nemzetközi
szabályok által meghatározott pontozásos rendszerrel
állapítják meg a versenyzők helyezési sorrendjét. Felszerelések
Rendeltetésük szerint túra-,
lesikló-, műlesikló-, óriásműlesikló-, futó- és ugrólécet ismerünk. Sokat
vitatott kérdés, hogy milyen hosszú legyen a síléc? Ezt döntően a síző
tudása, termete és neme határozza meg. Jó síző számára az a legelőnyösebb, ha
a maga mellé állított sílécet kinyújtott karral éppen feléri. A kezdő
rövidebb lécet válasszon. Ezek szerint a túra-, futó és lesiklólécek hossza
általában 185-210 cm között van, az ugróléc azonban az előbbieknél hosszabb
(220-250 cm) és szélesebb is. A hagyományos lécek anyaga főleg kőrisfa,
amerikai diófa (hyckori), nyírfa, a korszerű síléceké pedig fa, műanyag és
fém. A léceket a jó csúszás
(futásnál csúszás és kapaszkodás) érdekében a mindenkori hóminőségnek
megfelelően viaszolják. A síléceket a cipőhöz a lécre szerelt síkötéssel
rögzítik. A bot anyaga nád vagy fém; hosszát rendeltetése határozza meg. Alsó
végét hótányérral látják el, hogy a botot mély hóban is lehessen használni. A
sícipő többféle: ugró-, futó-, lesikló- és túracipő. Anyaga erős és vízhatlan.
A sínadrág teljesen zárt, erős szövetbál készül. Felszerelési tárgy még a
kötött ujjas, a szélblúz, a kesztyű, a sapka és a hószemüveg is. Síterepek, létesítmények. A
legjobb magyar síterepek a Mátrában, a Bükkben, a Börzsönyben, a Mecsekben,
továbbá a soproni és a budai hegyekben találhatók. Itt hitelesített, állandó
jellegű pályákon versenyezhetnek a sísport kedvelői. Ugrósánc a Mátrában és a
János-hegyen van. Az ugrósánc részei:
nekifutólejtő, sáncasztal, érkezési lejtő, átmenet- és kifutólejtő. A
nekifutólejtő hossza módosítható. A hóviszonyoknak megfelelően az
indulópontot a helyszínen, a verseny előtt állapítják meg. Az utóbbi időben műanyagot is
használnak a sáncok borítására, hogy az időjárástól függetlenül
rendezhessenek versenyeket. Műanyag borítást kapott az ötvenes évek végén a
János-hegyen levő nagysánc is. Ez a magyar síugrók eredményesebb
felkészülését segíti elő. |