|
Ju-jitsu
Közös ős? A japán harci
művészetek már a legrégebbi időkben is, fegyvertelen formák köré
csoportosultak. Gyakran egészítették ki, azonban a fegyvertelen formákat
eszközhasználattal, és előfordult ez fordítva is, hogy a fegyveres harcos -
ha arra a helyzet kényszerítette - puszta kézzel küzdött tovább. A budo sportok
történetével foglalkozó kutatók között igen sokan vannak, akik újabb és újabb
adatokat tárnak fel a feltételezett "közös ős"
eredetére vonatkozóan. Van, aki Indiából, s akadnak, akik Kínából indulnak el
felfedezni a budo történelmet. A "közös
ős" teóriában lehet némi igazság, mert például az eredeti
karate igen közel áll a ju-jitsuhoz, ha nem annak okinawai formája. A "te":
kéz művészete kétségkívül okinawai eredetű, bár - amelyhez Okinawa is
tartozott - nagyjából ugyanazokat a technikákat, formulákat tartalmazta, mint
a japán harci művészetek. Az okinawa-te-nek
feltehetően két fő vonulata volt. A shuri-te, amely Temari és Shuri városok
körül fejlődött, és a shorei-te, amely a Ryukyu-szigetek fővárosa, Naha
vidékén alakult ki. A két stílus nemcsak keletkezési helyét, de funkcióját
tekintve is különbözik. A shuri-te
művelői a gyorsaságot hangsúlyozták, természetes mozgásokkal és
légzéstechnikával. A shorei-te hívei, ezzel szemben, a keménységre helyezték
a hangsúlyt, kidolgozott mozgásokkal, amelyeket biztos, erős állásokból
hajtottak végre. A goju-ryu és az uechi-ryu származnak a shorei-te
metódusból. A „te"
művészetének minden eredeti okinawai rendszerében találunk dobástechnikát,
alkalmaznak kulcsokat és fogásokat, hasonlóan a ju-jitsu módszeréhez. Minden
japán és okinawai karate rendszer három iskolában: a shorin-ryuban, az
uechi-ryuban és a goju-ryuban gyökerezik. A XIX. Század
végén az okinawa-te, mint karate-jitsu vált ismertté. A karate-jitsu sokféle
ju-jitsu úthoz hasonlít. Ami azonban leginkább állandó benne az az, hogy
hangsúlyozottan előnyben részesíti az ütés-, rúgástechnikákat a dobások és a
kulcsok alkalmazásával szemben. Japánban a
ju-jitsu befolyásolta a karate fejlődését. Ugyanis a nagy mesterek szinte
mindegyike foglalkozott ju-jitsuval és mesterfokozatot is elértek ebben a
harci művészetben. Például Minoru Mochizuki, a Yoseikan budo megalapítójának
magas fokozata volt daito-ryuban, shinto-ryuban és kito-ryuban is. A
wado-ryut, vagy ahogyan néha nevezik, wado-kai-t, professzor Ohtsuka
alapította, aki kora ifjúságától gyakorolta a shinnoshindo-ryu ju-jitsut. Young-Choi - egy
koreai férfi-, akit ma a Harci Művészetek baráti társaságában Masutatsu
Oyamaként ismernek, más, őt érdeklő művészetek között japán kempot, vagy
kakuto-jitsut is tanult. Valójában az a Sasegawa Shigero nevű ju-jitsukáról
szóló legenda, hogy hogyan állított meg és győzött le egy teljesen kifejlett
bikát, sarkallta Oyamát az erőgyűjtésre, hogy megtegye ugyanazt, amit
nagyhírű elődje. Sorolhatjuk
tovább a nagymestereket. Például Richard Kim, aki mint Kataro Yoshida
tanítványa, végbizonyítványt kapott daito-ryu aiki ju-jitsuban. A yoseikan-ryu,
wadu-ryu és a kyokushinkai iskolák - legalábbis fejlődésük egy részéért - a
ju-jitsuban járatos alapítóiknak mondhatnak köszönetet. A koreaiaknak
szintén megvan a saját ju-jitsu művészetük, melynek sajátos szempontok
szerinti szűkített, illetve másik oldalról kibővített formája mintegy "válasz"
a karatéra. Dr. An Ja San, koreai történetíró a "Chosun Moo
Sa Yongoong Jun"-ban (A koreai Harci Művészetek története)
leírja, hogy a "Yoo Sul"-t - a ju-jitsu
koreai megfelelőjét - az ősi harcosoknak, a "Hwa Rang Do"-knak
- a szamurájok koreai megfelelőinek - tanították. A "Yoo Sul"
sokféle néven volt ismeretes, beleértve a Tek Kyon-t és a Sooabk-gi-t.
1955-ben a taekwon-do nevet választották a koreai harci művészetek
meghatározására. Megalapítója Choi-Hong-Hi, akit Oyamához rokoni szálak
fűznek, annak idején szintén foglalkozott a "Yoo Sul"-lal,
tehát a Ju-jitsuval. A takwon-do
lényegében a "kéz és láb küzdelmének művészetét"
jelenti. Szintén koreai a "Tang
Soo Do", melynek művészetét Hwang Kee dolgozta ki 1945-ben, a
Tae-kyon és a Sooabak-gi kimerítő tanulmányozása után. Alapított egy
intézetet a Kyoto Butokukai mintájára, ahol Tang Soo Do-t tanított.
Alapítványa neve Moo Duk Kwan, ami annyit jelent: Harci Erény Intézete. A hapkido-nak
talán még szorosabb a kapcsolata a japán ju-jitsuval, hiszen ez a ju-jitsu
daito-ryu stílusából kifejlődött technikák és a koreai Taek Kyon szintézise.
Alapítója, Yung Sal Choi, Japánban tanult. Természetesen több
Harci Művészet ju-jitsuval való kapcsolata még egyértelműbb. Gondolok itt,
például Morihei Ueshiba-ra, aki az aiki-jitsut tanulta és nevezte el
rendszerét Aiki-do-nak. Jigoro Kano, a judo megalapítója, szintén ju-jitsu
ryukból merített. Nincs mindenki
tisztában azzal, hogy a Ju-Jitsu mint művészet, mit is takar, a szó mit
jelent, nekik mondom el amit a Ju-Jitsuról tudni érdemes. A Ju-Jitsu szó
szerinti fordításban "lágy művészet"-et jelent. A "Ju"
(dzsiu) szó lágyságot, finomságot, engedést, hajlékonyságot, rugalmasságot
takar. A "Jitsu" (dzsitcu) értelme művészet, tudomány, hagyomány
vagy fegyelem. Ahogy fentebb
olvashatjuk, a Ju-Jitsuban többféle iskola és irányzat működik. Ilyen
elnevezésekkel találkozhatunk: juko-ryu, shinto-ryu, kito-ryu, hakko-ryu,
stb. Mit is jelent ez a "ryu" ? A ryu nem harci
művészeti iskolát takar pusztán, hanem inkább módszerét vagy hagyományát a
harci gyakorlatnak. Néhány ryu-tanítás kiemelkedett bizonyos harci művészeti
formák közül és ez által ismertté vált. A mesterek ezeknek a ryuknak neveket
adtak, hogy megkülönböztessék saját Ju-Jitsu módszerüket a többiekétől. Ezek
az elnevezések kétféleképpen jöttek létre. Az egyik; hogy kezdetben a
technika, amit gyakoroltak, kínai eredetű volt és az iskola egyszerű japán
kiejtését alkalmazta a megfelelő kínai kalligrafikának (pl. Po-Ting-Shu így
lett Hotei-Jitsu). A másik; a "tisztán" japán
iskoláknál, hogy a mesterek speciális szavakat vettek fel, amelyek kifejezték
yawara stílusuk koncepcióját és művészetük alkalmazásának módját. A Ju Jitsu
elnevezés magában foglalja a test-test elleni harc, mint pusztakezes, mint
fegyveres módszerét. Éppen ezért a régi korokban a Ju-Jitsunak két fő
funkciója volt: az egyik képessé tenni az embert, hogy fegyvertelenül
letartóztasson, vagy megbirkózzon más fegyvertelen személlyel vagy személyek
csoportjával. A másik, képessé tenni az embert, hogy megszerezze az előnyt a
küzdelemben az ellenfele felett az után is, hogy elvesztette vagy félretette
fegyvereit. A fegyver-fegyver elleni küzdelemben a harc során pedig fogásokat
is alkalmazzon a győzelem érdekében. A korabeli képzés
része volt - a legfőbb szerepet játszó pusztakezes védekezés mellett -
például az úszás fegyverrel (suiei-jitsu), és az eszközök használata: dárda
(naginata), tüske (shaiken), dobócsillag (shuriken), vasbot (jutte), bot
(bo), stb. alkalmazása. A pusztakezes
képzés mellett a fegyverek használata rendkívül kifinomította a
fogás-módszereket. A Ju-Jitsuban az ember megtanulta, megismerte korlátait és
kétszer is meggondolta, hogy lefegyverezzen egy katonát, aki kardot vagy
dárdát használt, hacsak élete nem volt komoly veszélyben és az ellenállás
elutasítása nyilvánvalóan halálához vezetett volna. Többek között itt
találjuk a különbséget a Ju Jitsu és a modern Budo önvédelmi formák között. A Ju-Jitsu
állandó útkeresés, nyitott rendszer, amely alkalmazkodik a mai ember
megváltozott testkultúrájához. A Ju-Jitsu hasznosítani igyekszik a modernkor
új, tudományos ismereteit, vívmányait nem ragaszkodik feltétlenül a
tradicionális formákhoz, technikákhoz. Ha a mostani Ju
Jitsu módszernek egy tartalmi kivonatát készítenénk el, az nagy vonalakban
így festene: eséstechnika, ütés- és rúgástechnikák, különböző álló- és
földharc küzdelmi technikák, dobások és levitelek, fogások hárítása,
elvezetések, lezárások, eszközös támadás elleni védekezés, eszközzel történő
támadás és védekezés, több támadó elleni védekezés és ezek kombinációja,
gyakorlatok életszerű helyzetekben, elsősegélynyújtás és élesztési eljárások. |