Cselgáncs
Általános jellemzők
A második világháború után
általában a sport soha nem tapasztalt fejlődésnek indult. Ez a megállapítás különösen
érvényes az ún. önvédelmi sportokra. Hogy ezekről világosabb képet
alkothassunk, célszerű néhány mondatban tisztázni, hogy melyek a
legismertebbek, és miben különböznek egymástól. Fontos ez azért is, mert a
köztudat általában keveri ezeket a sportágakat, illetve egy fogalom alá vonja
valamennyit. A legismertebb önvédelmi sportok a következők: Aikido: Az önvédelem modern változata. Anyagát a legkülönbözőbb
támadások pusztakezes hárítása jelenti (csavarások, feszítések révén). Karate: Versenyszabályok által meghatározott sporttevékenység,
amely versenyszerűen űzhető. Mozgásanyagát a különböző ütések, rúgások,
illetve azok meghatározott hárításai képezik. Kendo: Más néven botvívás. A bot szerepét itt úgy lehet
felfogni, mint az olyan kardot, amelyet két kézzel kell forgatni. A
kendo-versenyzők a gyakorlás, illetve a verseny során védősisakot és
védőruhát viselnek. Judo: Valamennyi önvédelmi sportág közül a legelterjedtebb, a
japán testkultúra alapját képezi. Régebben "lágy művészet"-nek is
nevezték a sportágat, utalva arra, hogy a fogások végrehajtásában az
ügyesség, a tökéletes technika a meghatározó. Ebből az elvből kiindulva
évtizedeken keresztül uralkodó volt az a japán felfogás, amely szerint
teljesen mindegy, hogy a szemben álló ellenfelek milyen testsúllyal vagy
fizikai erővel rendelkeznek, győzni mindenképpen a nagyobb felkészültségű,
technikás versenyző fog. Ezért a japánok sokáig nem is rendeztek
súlycsoportos versenyeket, hanem a technikai tudás alapján minősített, azonos
kategóriájú versenyzők számára rendeztek versenyt minden súlykorlátozás
nélkül. A sportág széles körű, rohamos elterjedésével az európaiak
kezdeményező szerepet vállaltak és; vállalnak ma is a cselgáncs
modernizálását célzó harcban. A fejlettebb európai sportkultúra eleve tiltakozott
a tradicionális japán szemlélet ellen. Önkéntelenül is párhuzamot vont a judo
és a többi küzdősportág (ökölvívás, birkózás) között, ahol már a sok
évtizedes tapasztalatok bőségesen igazolták, hogy a súlycsoportokra szükség
van, mert enélkül az eredmények irreálisak, és erősen leszűkítik a sportág
bázisát, mivel a kis súlyú versenyzők eleve esélytelenül lépnek szőnyegre. A harc eredményeképpen 1958-ban
az IJF (International Judo Federation) elfogadott három súlycsoportot. A
versenyek jellegét tekintve ez vegyes időszak volt, mert párhuzamosan
megrendezték a súlycsoportos, valamint a kategóriaversenyeket is. A 60-as évek elején bevezették
az 5 súlycsoportos versenyrendszert, amely nagyjából elfogadhatónak mondható,
de már bőven hallható nemzetközi szakkörökben olyan vélemény is, hogy
célszerűbb lenne a 6, vagy inkább a 7 súlycsoportos rendszer bevezetése.
Figyelembe véve a fejlődés perspektíváját, úgy tűnik, hogy a 7 súlycsoport
optimális súlybehatárolást jelentene. A múlt eszmei örökségeként rendszeresen
megrendezik az abszolút vagy tout kategóriaversenyt is, melynek az a lényege,
hogy súlycsoporttól függetlenül bárki elindulhat. Kialakult gyakorlati
tapasztalat szerint ebben a kategóriában elsősorban a nehéz, félnehéz,
valamint a középsúly kategóriába tartozó versenyzők indulhatnak csak győzelmi
reményekkel. Változatlanul
megmaradt a versenyzők technikai tudása alapján az öv; szín szerinti
minősítés. Ennek alapján két nagy csoportot különböztethetünk meg: -
tanuló fokozatokat; ezeket Kyu-fokozatoknak nevezzük, besorolásuk 5-1-ig
terjed -
mesteri fokozatokat; ezeket Dan-fokozatoknak nevezzük, besorolásuk 1-10-ig
terjed. Nálunk
a közeljövőben fog elkészülni az övvizsgáztatás új rendszer amely
meghatározza, hogy ki, milyen teljesítmény alapján érhet el meg határozott
övfokozatot. Ugyanakkor a judóban is megvan a más sportágakban is általános
I., II., III. stb. osztályú minősítés. Az osztályminő-sítéseket a versenyzők
meghatározott versenyeredményekkel érik el. Ennek alapján jogosultak
meghatározott övfokozatból vizsgát tenni. Mozgásanyag A
judo mozgásanyaga a következő főbb csoportokra osztható: -
esések -
dobások -
karfeszítések és karkulcsok -
fojtásfogások -
leszorítások Az
esési gyakorlatok felfoghatók úgy is, mint kiegészítő gyakorlatok. Elsajátításuk
azért fontos, hogy a dobásokból eredő zuhanásokat kellően hatástalanítani
tudja a versenyző. A
dobások a sportág leglátványosabb elemei, amelyek alkalmasak arra hogy a
versenyző ellenfelét a hátára vagy az oldalára dobva a földre vigye A feszítéseket
a szabályok csak kizárólag a könyökízületre korlátozzák. A
fogás célja feladásra kényszeríteni az ellenfelet. A
fojtásfogásoknál elsősorban a nyaki ütőér elzárásával lehet az ellenfele a
küzdelem feladására kényszeríteni. A
leszorítás lényegében a birkózásban ismert "tus "-helyzettel azonos
azzal a különbséggel, hogy ezt a helyzetet 30 mp-ig kell tartani, ami ugyan
csak "tiszta" (ipponos) győzelmet jelent. Szabályok A
mérkőző felek szabályos judoruhában lépnek fel a speciális judoszőnyegre (tatami),
a stílszerű japán rneghajlással üdvözlik egymást. Ezután a bíró vezényszavára
(Hajime!) a mérkőzés megkezdődik. A verseny rangjától, a résztvevők
életkorától függően a mérkőzés 3-10 perc (selejtező elődöntő, döntő). A
mérkőzés célja egész pontot (Ippon) érő akcióval (nagy dobás, leszorítás 30
mp, fojtásfogás, karfeszítés) kiharcolni a győzelmet Amennyiben a mérkőzés
során egyik versenyző sem ért el egész pontot (Ippon-t) érő akciót, akkor a
kisebb értékű, ún. segédpontok (Waza-ari 7 pont, Waza-ari nichikai Waza: 5
pont, Kinsa: 3 pont) alapján hirdet vezetőbíró eredményt. A mérkőzéseket 3
bíró (1 vezető- és 2 segédbíró) vezeti. Felszerelés A judoversenyzők ún. judoruhát (judogi) viselnek, amely kabátból,
nadrágból és övből áll. A ruha eredeti megjelenési formája a japán
népviseletben keresendő. A valós életből kiindulva a sportág feltételezi
bizonyos ruházat meglétét, a fogások végrehajtása túlnyomó többségben a
ruházat felhasználásával történik. A
kabát igen erős anyagból, korábban lenvászonból, újabban inkább műszálból
készül. Elég bőnek kell lennie, nem tapadhat a testhez. A kabát ujja legalább
alkarközépig, a hossza combközépig kell, hogy érjen. A kabát szárnyai elöl egymásra
vannak hajtva (bal felül) és derékban övvel átkötik. Az
öv kb. 4-5 cm széles, több rétegben átvarrott, igen erős textília. Olyan
hosszúnak kell lennie, hogy a derékon kétszeresen áthajtva, majd csomóra
kötve a két szabadon maradt szára nem lehet 15 cm-nél rövidebb. A
nadrág derékban oldalt hasított, vékonyabb szövésű, de igen erős anyagból
készül. Elég bőnek kell lennie, hogy a versenyzőt szabad mozgásában ne
akadályozza. Hosszúságának meg kell haladnia a lábszárközepet. A ruházaton nem lehet semmiféle gomb, csat, vagy más olyan
tartozék, amely sérülést okozhat. |