Karate
A karate tanulásának alapcélja: képességet szerezni az összes
személyes erő felhasználására és ellenőrzésére. A karate harcművészet, amely
nem a győzelmet keresi hanem a személyiséget csiszolja azokkal a
tapasztalatokkal amiket a céltudatos edzéseken szerzünk. A karate
felhasználható önvédelemre is, ez elsősorban a kemény és rendszeres
edzéseknek köszönhető, amelyek a testet kemény, erős és használható fegyverré
alakítják. A karate edzés kombinálja az összes technikát, és megtanít
arra, hogy minden mozdulatot teljes fizikai és szellemi koncentrációval
hajtsunk végre. A jó edzés természetes következménye, hogy felemeli a testet
és a szellemet a maximális kontrol, önkritika és megértés szintjére. A
mindennapi edzések tapasztalataival a harcművész mélyebb ismereteket szerez
az emberi érzésekről, sikerekről és bukásokról, ami a testet és a lelket
egyaránt erősíti. A karate lényege nem az ellenfélen aratott győzelem, hanem a
kontrol saját gyengeségeink és határaink felett. Az állandó gyakorlás nem
csak lelkibékét nyújt, hanem biztosítja a magasszintű összpontosító
képességet a mindennapi események, történések megértését, valamint a
megoldókésséget a nehéz helyzetekben, és mindenkor a jó út felé vezérel. Nem
szabad elfelejteni, hogy a harcművészettel való foglalkozás nem csak
egyszerűen fizikális tréning, hanem egyben törekvés is arra, hogy egy olyan
harcost alakítsunk ki magunkban, aki képes testét és lelkét egyaránt uralni. Harci Művészetek
A harci művészetek eredete tulajdonképpen egyidős az
emberiséggel. A létfenntartásért folytatott szüntelen küzdelemben az erősek
fennmaradtak, amíg a gyengék és lehetőséget fel nem ismerők eltűntek a küzdőtérről. A ránk maradt emlékek alapján kb. ie. 3000-re tehetjük annak az
idejét, amikor a pusztakezes harc ismeretét rendszerezték és módszeresen
oktatni kezdték. Dél-nyugat India egyik tartományából egy olyan dojo működéséről
maradtak fenn emlékek, amelyben öt állat (medve, tigris, leopárd, kígyó,
sárkány?) harci mozgásának utánzásával küzdőgyakorlatokat tanítottak. Az
iskola tagjai, beavatottságuk jeleként, forró vaspecséttel jelölték meg
karjukat. Ezt a rendszert KALPATTICA-nak nevezték. A harci művészetek legelső terjesztőjeként Bodhidharma (Daruma)
indiai származású buddhista pátriákát tartják (kb. 480-557), aki 527-ben a
dél-kínai Kantonba utazott, hogy a buddhista vallást terjessze. (Bodhidharma
apja dél-indiai király, ő pedig vallása 28. pátriákája volt.) Itt találkozott
Wu-Ti császárral, majd az északi Honam tartományba utazott, ahol a Shao-Lin
kolostorban oktatni kezdett. Bodhidharma tanításai szerint a test és a lélek egymástól
elválaszthatatlan, így a szerzetesek gyenge fizikai állapota nem tette
lehetővé az aszketikus gyakorlatok elvégzését, melyek a kívánt
megvilágosodáshoz vezetnek. A fizikai kondíció javítása érdekében Bodhidarma
szigorú, kemény testedző gyakorlatok végzésére kötelezte tanítványait,
melynek eredményeképpen a szerzetesek képesek voltak a meditációs zen
gyakorlatok megfelelő elvégzésére. A Bodhidharma által bevezetett testedző gyakorlat az Indiából
magával hozott Kalpattica harcművészeti rendszer volt, amelyből később a
Chuan-Ssu, és a késöbbi Shaolin-Chuan alakult ki, amelyet a legtöbb kung-fu
és karate irányzat ősapjának tartanak. A Shao-Lin templomok későbbi lerombolása után az addig titkos,
belső tanként kezelt harci rendszer kiszabadult a falak közül, s több,
teljesen önálló irányzatra tagolódva elterjedt Kinában, Koreában és Okinawán. Karate-Do
Az Észak-Kínai tengeren fekvő Ryu-Kyu szigetcsoport legnagyobb
szigete Okinawa volt. Ezek a szigetek lévén kereskedelmi útvonalak állomásai
a kínai kultúra sok elemével ismerkedtek meg, és juttatták tovább. Így a
helyi őslakosok többek között megismerték a kínai harci művészeteket, mely a
helyi küzdőművészetekkel kiegészülve önálló fejlődésnek indult. Okinawa a XV.
század elején önállósította magát, majd 1429-ben Sho Hashi király egyetlen
királysággá egyesítette a Ryu-Kyu szigeteket. A XVI. században az okinawaiak a harci művészetüket a Te szóval
jelölték, ami kezet jelent. Ez később felvette a To előtagot, ami a kínai
Tang dinasztia jele volt, mely Kr.u.618 és 906 között élte virágkorát és
nagymértékben befolyásolta az okinawai és a japán kultúrát. Így a kifejezés
To-Te lett, de Tode-nek és Tang-Te-nek (halál keze) ejtették. Okinawán a
Tang-Te-nek három virágzó korszaka volt: Az első neve Bunjirikkoku seisaku (1429), s amelyet a királynak
az a szándéka indított el, hogy az országot az athéni nevelési rendszerhez
hasonló struktúra szerint építse fel. A második időszakot Haitorei-ként ismerjük. A király ekkor a
lázadások elkerülése végett betiltotta a nyilvános fegyverviselést, ami
természetesen kedvezett a pusztakezes, és mezőgazdasági eszközöket
fegyverként alkalmazó harci formák fejlődésének. A harmadik időszak 1604-ben kezdődött, amikor a kormány minden
nemű fegyverhasználatot betiltott. Ez volt a Kinbuseisaku periódus. 1609-ben a japánok a Shimazu család vezetésével betörtek és
elfoglalták a szigeteket. Az új hódítók a harcművészetek gyakorlását is
betiltották. Ennek ellenére titkos társaságok alakultak, melyek csoportosan
gyakorolták az akkor kínai kéz-nek nevezett harci technikákat. A 250 éves
megszállás alatt a népi önvédelmi módszerek óriási fejlődésen mentek
keresztül. 1629-ben titkos konferenciát rendeztek a Tang-te és néhány
Chuan-fa, Kung-fu mester között, aminek hatására kialakult egy hatékonyabb
harci forma, az okinawa-te (okinawai kéz). A múlt században a Tode vagy Tang-te általános jelentése a „kéz amely kínából jött” volt. Japán írásjelekkel
ezt leírva karate-nak is lehetett olvasni, de az erős kínai hatás miatt a
Tode csak 1894-ben változott karate szóvá. |