Sumo
 
I. Fejezet

 

 

 

Mi a szumó?

 

A szumó Japán hagyományos nemzeti sportága. Ahogy a baseball és a labdarúgás népszerű lett Japánban, úgy tesznek szert népszerűségre Japánon kívül a szumó ősi hagyományai. Hat nagy szumóversenyt (baso) rendeznek évente, minden páratlan hónapban. Hármat a fővárosban, Tokióban tartanak, egyet-egyet Ószaka, Nagoja és Fukuoka városokban. A két felső szumóosztályban, ahová emberek százai törekszenek feljutni, csak 70 fizetett, profi birkózó van.

 

 

Hogyan kell élvezni a szumót?

 

A szumó küzdősport, élvezetéhez elég csak néhány dolgot ismerni. Két ember találkozik egy 4,55 m átmérőjű körben. Derekukon vastag selyemövet viselnek. A cél: kiszorítani az ellenfelet a körből (dohjó) vagy valamelyik testrészét (kivéve a talpát) a küzdőtérre érinttetni. Van egy játékvezető és néhány döntőbíró, akik figyelemmel kísérik a mérkőzést, és eldöntik, hogy ki a győztes. Ezek a küzdelmek igen rövidek, átlagosan néhány másodpercig tartanak, bár néhány izgalmas összecsapás 2-3 percig is eltarthat. A küzdőfeleknek tilos hajat húzni, szemet nyomni és ököllel ütni. A szumóban nyomást, gáncsolást, pofozást és különbző testdobásokat lehet látni. A cselgáncs ősi szumó dobótechnikákból alakult ki.

 

 

Miért tanuljunk a szumóról?

 

Ha érdekel Japán, a szumó az ország kultúrájának megismeréséhez vezető kiváló lehetőség. Férfiak és nők egyaránt rajongói e sportnak, amely mélyen és hagyományosan japán. A birkózók csapatokhoz tartoznak, és közösen élnek egy olyan életformát, amely teljességgel a sportnak van szentelve. A szumó éppúgy életforma, mint sport. Mindenki megkülönböztető ruházatot visel. Szigorú előmenetel-rendszer, rangot és pénzt a szumóban csak győzelemmel lehet szerezni, aki veszít, azt lefokozzák.

 

A szumó vonzereje továbbá a külföldi birkózók, akik hírnévért és jólétért küzdenek Japánban. A legutóbbi időkben kanadaiak, argentinok, brazilok, mongolok, kínaiak és amerikaiak értek el sikereket, újabban pedig van koreai és perui japán származású birkózó is.

 

 

A legrégibb mérkőzések

 

A szumó első írásos említését a Kodzsikiben (Régi Dolgok Krónikája), egy 712-ből származó könyvben találhatjuk, amely a japán írás legrégibb fennmaradt emléke. A Kodzsiki leír egy legendát arról, hogy a japán szigetek birtoklását hogyan döntötte el egy szumómérkőzés. A könyv szerint 2500 évvel ezelőtt Takemikazucsi és Takeminakata istenek Izumo partjainál a Japán-tenger mellett, a mai Simane-tartományban viaskodtak, míg végül az utóbbi veszített. Így a szigetek ellenőrzését átengedték a Takemikazucsi által vezetett japán népnek, aki állítólag megalapította a császári családot, amelyből a mai uralkodó vezeti le az eredetét.

 

Mivel a japánok egészen a VIII. századig nem őriztek meg írásos emlékeket, lehetetlen tudni, a legendáktól eltekintve, hogy a szumó pontosan mikor jelent meg először Japánban. Bár ősi falfestmények jelzik, hogy az eredete valóban nagyon régi. A történelem előtti időkben a szumó főleg mezőgazdasági rítus volt, imádság a jó termésért.

 

Szintén lehetetlen meghatározni, hogy a szumó teljesen önálló sportág-e vagy más hasonló ázsiai vagy eurázsiai sportágak befolyásolták.

 

A szumó a kezdetekkor az erőszak felé mozdult el, nem korlátozták a fogásokat, gyakran valódi küzdelemmé vált a végére. A 720-ból való Nihon Soki (Japán Krónika) feljegyezte az első, halandók közötti mérkőzést, i.e. 23-ból. Suinin császár (i.e. 29 - i.sz. 70) állítólag mégkért egy Izumo-beli fazekast, Nomi no Szukunét, hogy mérkőzzön meg Taima no Kehajával, a mai Nara tartományból származó hetvenkedő verekedővel. Egy jó darabig küzdöttek, mígnem végül Szukune néhány elsöprő erejű ütést mért Kehaja hasára és gyomorszájára. Kehaja halálos sérülést szenvedett, Szukune, a győztes pedig örökre halhatatlanná vált, mint "a szumó atyja".

 

 

A császári udvarban

 

Van még néhány más legenda is a császárok jelenlétében vívott szumó mérkőzésekről, még az az előtti időkből, hogy Japán átvette a kínai írásrendszert a VII. század körül.

 

Az első, történetileg hiteles mérkőzés 642-ben volt, amikor Kogjoku császárnő (642-45) összehívta a palota testőreit, mutassanak be szumót, hogy szórakoztassák a koreai Paekcse udvar követeit. A későbbi feljegyzések szerint szumót adtak elő a császári udvar összejövetelein, beleértve a koronázási szertartásokat is. A "tenran-zumót" (a császár jelenlétében előadott szumó) ma is be szokták mutatni, habár más formában.

 

Somu császár uralkodása (724-49) idején az egész országból toboroztak szumaibitókat (szekitorikat, hogy a Császári Palota kertjében az évente, a 7. holdhónap 7. napján (a mai naptár szerint augusztus elején) megrendezett "szecsie" ünnepségen szumót mutassanak be. Ugyanabban az időben gyűltek össze a palotában a művelt emberek, hogy megmutassák a költészetben való jártasságukat. A "szecsie-zumo" megalapításával a szumó egy mezőgazdasági rituáléból az országos békéért és a japán társadalom virágzásáért folytatott nagyméretű könyörgéssé, imádsággá vált.

 

A VIII. század végén Kanmu császár (781-806) a szecsie-zumót évenkénti eseménnyé tette udvarában, és ez a szokás a Heian-korszakban (794-1185) is folytatódott. Szaga császárnő uralkodása alatt (809-23) a szumó harcművészetté lépett elő, meghatározták a szabályait és kialakították a technikáját.

 

 

Harcművészet

 

Az első kamakurai sógunátus (1185-1392) megalapítása után a szumó mindinkább a harcosok által gyakorolt harcművészetté vált. Minamoto no Joritomo (1148-99), a korszak leghíresebb sógunja nagy szumórajongó volt, aki a Curuoka Hacsimangú templomnál (ma kedvelt kirándulóhely Kamakurában) egyéb hadgyakorlati formák mellett a szumót is figyelemmel kísérte.

 

Oda Nobunaga (1534-82) főúr különösen rajongott a szumóért. 1578 februárjában várába gyűjtött 1500 szumotorit, hogy nagy versenyt rendezzen. Akkor még nem volt a küzdőtérnek meghatározott mérete, a helyet a körbeálló nézők és a sorukra várók jelölték ki. Mivel Nobunaga azucsi várában sok mérkőzést tartottak egy nap, kör alakú határvonalakat rajzoltak a földre, hogy az eseményeket meggyorsítsák. Ezzel a szumó a nézők számára is biztonságosabbá vált.

 

A szalmabálákkal körbekerített ring első írásos említése az Empó-korszakból (1673-81) származik. A korai XVIII. században a bálákat kör alakban félig beásták, ahhoz hasonlóan, amit ma láthatunk.

 

Az Edo-korszaktól (1603-1867) kezdve, néhány daimjó (feudális nagyúr) támogatni kezdte a legerősebb szumotorikat. Ők nemcsak nagylelkű adományokat kaptak, de szamuráj rangot is. Továbbá ünnepi kötényt viseltek, amelyre a nagyúr nevét hímezték Egy ilyen támogatás jólétet biztosított, így sok ígéretes rikisi küzdött azért, hogy egy daimjó felfigyeljen rájuk. A ranglista inkább a hűbérbirtok nevét tüntette fel, mint a rikisik születési helyét.

 

A szöveg szerzői: Lédeczi András és Gordos László.

 

Tovább

 

Vissza a főoldalra