Tájékozódási futás
Kevés olyan sportág van, amely
ennyire egyéni jellegű lenne, mint a tájékozódási futás, mert a rajt
pillanatától kezdve a célba futásig a versenyző teljesen önerejére van utalva,
kizárólag egyedül dönti el, hogy milyen iramban, milyen irányban fut, és
esetleg ellenfelével találkozva milyen taktikát alkalmaz. Edzője verseny
közben sohasem láthatja. Ennek, a mondhatni szélsőségesen egyéni sportágnak
kettős arculata van : a hosszútávfutás és a tájékozódás. A futó a rajtnál térképre
berajzolva megkapja az ellenőrzőpontok helyét. Ez a pontsorozat adja a pálya
vázát, mert a pontok közti szakaszokon a versenyző határozza meg, hogy milyen
útvonalon fut. Az igen sok változat közül mindig a legmegfelelőbbet kell
választania, figyelembe véve saját pillanatnyi erőnlétét, a pálya
tájékozódási nehézségét, a számára célszerűbb, az emelkedőkkel tarkított,
vagy a jórészt síkon futó útvonal variációkat, ellenfeleinek várható
technikai megoldásait, az időjárás terepre kiható változásait. A tájékozódási futó örök
problémája az, hogy a verseny egész ideje alatt tisztában legyen szellemi
teljesítőképességével. A hosszú távfutás közben senki sem tud olyan értékű és
minőségű szellemi tevékenységet végezni, mint amit a terepen való
tájékozódás, a tájoló kezelése megkíván. Már maga az, hogy egy kétdimenziós
rajzról, térképről elképzelni, rekonstruálni kell a térbeli helyzetet, már ez
is csak pihent állapotban végezhető el tökéletesen. A tájékozódási futó váratlan
rossz szereplésének rendszerint az az oka, hogy a versenyző technikai
(tájékozódási) hibát vét és így esetleg hosszú percekig teljesen rossz
irányba fut; ezáltal hibáját is megkétszerezi. A versenybíró szerepe a sportágban
elsősorban az, hogy minél technikásabb pályát tűzzön ki a versenyzők részére,
természetesen figyelembe véve az életkori és felkészültségi sajátságokat. Azt
szokták mondani, hogy az a jó pályakitűző versenybíró, aki minél többször
futása lassítására kényszeríti a versenyzőt, és az a jó versenyző, aki minél
kevesebbszer enged az iramból a térkép tanulmányozása céljából. Éppen ezért a
versenyzők alapfeladata a memorizálás gyakorlása és az, hogy a fizikai
holtpont - ami gyakran egybeesik a szellemi holtponttal - környékén is
helyesen tudja felidézni az öt-tíz perce látott térkép részleteit és képes
legyen összevetni az általa azóta lefutott útvonal hosszával, irányával. Az
utak szövevénye, a hegyek-völgyek megtévesztő hatása folytán gyakorta téved a
futó, ami aztán másodpercekben, percekben mérhető időkülönbségeket
eredményez. A versenyek túlnyomó többségét
nappal rendezik, de a férfiak részére van éjszakai verseny is, ami még
fokozottabb technikai tudást, idegi felkészültséget, és futás közbeni jó talajfogást
kíván, mert sötétben a csak néhány méterre világító lámpával, másfél-két órát
futva minden apró hiba megnövekszik. Ebben a számban nemzetközi versenyeket
nem is rendeznek. Sajátosan érdekes versenyforma
a váltófutás, amelynél az atlétikához hasonlóan a váltó tagjai (3-4 fő)
egymás után futják le az időben csaknem egyforma, de az ellenőrzőpontokban
különböző pályákat. Itt természetesen az első futók egyszerre indulnak és
céljuk az, hogy minél előbb megszabaduljanak ellenfeleiktől akár úgy, hogy olyan
útvonalat választanak, ami a másiknak nem előnyös, akár pedig - paradox módon
- hagyják elfutni a tájékozódásilag gyengébbet, hogy az technikai hibát vétve
valahol az erdőben lemaradjon. Ez igen népszerű forma, világbajnoki szám is. A nagy szellemi és egyúttal
idegi munkát kívánó pályák hossza felnőtt férfiaknál 15-20 km, míg a nőknél
6-10 km. A versenyző felszerelése speciális gumistoplis futócipőből,
atlétanadrágból, vagy sűrű növényzetű terepeken könnyű nylon futóruhából áll,
amihez járul még a gyors iránymérésekhez szükséges tájoló és mindennek alapja
a térkép. Az emberi szemek elől rejtve
zajló versenyek különleges izgalma, a hosszú távú terepfutás és a tájékozódás
ötvözete teszi ezt a sportágat egyre népszerűbbé. |